A kislányom óvónője vagyok (1. rész)

Szerző: Szabó Andrea

Már általános iskolás koromban kicsit irigykedve figyeltem azokat az osztálytársaimat, akiknek az édesanyjuk az iskolánkban tanított. Én is azt szerettem volna, ha anyukámra akár egész nap számíthatok. Így képzeltem el, amikor még kislány voltam.
Aztán amikor gyermekem ugyanabban az óvodába került, amiben én dolgoztam, már saját bőrömön tapasztalhattam meg, amiről gyermekkoromban álmodoztam.

Kislányom eleinte könnyen vette az akadályokat, de annak ellenére többször is mondta, hogy nem akar ma óvodába menni, mert inkább pihenne. Akkor dőlt meg számomra az a mítosz, hogy egy gyermek csak az anya "elvesztése" miatt nem akar oviba menni.

Többször kellett vonzó programokkal felcsigázni az érdeklődését és mindig egy kis aktuális kedvenccel indultunk el az oviba. Ez szerintem mindenkinél így van.
Öltöztetni eleinte csak én öltöztethettem. Később egyre több személyt fogadott el. A dadus mindig is a kedvenc volt, majd a később a másik óvó néni volt az, akire felnézett. Persze ha vita alakult ki valami játék körül a gyerekek között, kislányon mindig rohant hozzám, de meg kellett tanulnom semlegessé válnom bizonyos helyzetekben.
Nem volt mindig jó látni a negatív dolgokat, ha nem akart enni, ha ellenkezett mással, vagy ha elhatárolódott bizonyos feladatoktól. Sokkal jobban fájt, mint más gyerek esetében. De az idő mindent megoldott és szépen el kezdett enni, szót fogadni mindenkinek és részt venni a foglalkozásokon. Neki is nehéz volt elfogadni, hogy más gyereket is simogatok, megfogom a kezét, ölbe veszem, szeretgetem. Soha nem féltékenykedett,mert tudta,hogy az óvoda egy másik közeg és délután, ha hazamegyünk csak az övé vagyok.

Mindkettőnk személyiségfejlődésében hatalmas változások mentek végbe az évek alatt, és ma már gond nélkül engedem majd iskolába.

Igazából minden ugyanúgy történt mint más gyermek óvodás éveiben, csak én minden mozzanatot nap mint nap átélhettem személyesen, még azokat is amik nem a legjobb dolgok voltak.

Örülök, hogy ez így történt, mert mindig is tudtam, hogy a legjobb helyen volt a gyermekem.